Kényelmes tempóban eltekertünk a parkig, végighajtottunk az északi kerteket szegélyező széles sétányon, azután tértünk csak haza.

Majdnem egy teljes órát töltöttünk együtt és hétköznapi dolgokról beszélgettünk. A társalgás James Bonddal indult – a félénk Johnnak meglepő módon megoldódott a nyelve, szinte csak ő beszélt, én pedig érdeklődve hallgattam és időnként kérdéseket tettem fel. Velem ellentétben ő igazi szakértőnek számított, minden történetet elolvasott (a tartalmukat kívülről fújta és a jelentéktelenebb szereplőkkel kapcsolatban sem lehetett zavarba hozni) és többször látta a filmváltozatokat is. Bármilyen apróságot kérdeztem, gondolkodás nélkül felelni tudott. Tetszett a lelkesedése és az, ahogyan érdekesen le tudta írni az eseményeket. Amikor a filmzenére terelődött a szó, (a maximalista John ezt sem hagyta ki James Bond értékeinek boncolgatásakor) lelkesen tárgyaltuk meg a kedvenc bandáinkat és énekeseinket, és nevetve fedeztük fel, hogy David Bowie és a Roxy Music albumai mindkettőnk gyűjteményében megtalálhatóak.

Attól a pillanattól fogva, hogy John felvont szemöldökkel és fagyos arccal eltűnt a bejárati ajtó mögött, megállás nélkül dolgozott bennem a lelkiismeret-furdalás. Ez meglepett, mert nem értettem, miért nem tudtam túllépni az ismeretlen fiún, akivel mindössze néhány szót és félszeg pillantást váltottam. Noha a mosolyát és a pillantását elbűvölőnek, a félénkségét pedig rokonszenvesnek tartottam, nem sokat mutatott magából, amivel lenyűgözhetett volna bárkit is. Hozzám hasonlóan zárkózottnak, magányos farkasnak tűnt – ha jobban belegondoltam, talán éppen ez vonzott hozzá. Az arcán tükröződő megbántottság a lelkemet kavarta fel és rosszul esett a tudat, hogy akaratlanul is megsértettem, noha úgy sejtettem, hogy valószínűleg ő már elfelejtette a történteket. Ennek ellenére nyugtalanul vártam a lehetőséget, hogy kiküszöböljem a csorbát.

Október (1977)

Éppen hazafelé sétáltam az iskolából az esernyőm védelme alatt, amikor megláttam egy magas, vékony fiút az utat szegélyező egyik tölgyfa alatt.

Sötétbarna, a tarkóján rövidre nyírt hullámos haja a szemébe hullott, miközben a szemüvegét törölgette türelmetlenül az inge szárnyával. Jól megtömött tarisznya lógott a bal vállán. A magassága és az öltözéke alapján úgy gondoltam, hogy főiskolára vagy egyetemre járhatott, noha az, ahogyan a szemüvegével vacakolt és motyogott közben, inkább kisfiússá tette.

Előszó

Senki még csak nem is képzeli, hogy az ember milyen jól tud hazudni a saját szívéről – írta Yukio Mishima a Thirst for Love című regényében.

Mennyire igaza volt!

Az ember, ha megfelelő mértékű önfegyelemmel és erős motivációval rendelkezik, nagyon ügyesen tudja titkolni az érzéseit, akár önmaga, akár mások előtt, és nem törődik azzal, milyen árat kell majd fizetnie érte.

A történet egy ismert Duran Duran-szerzeményről kapta a címét, így talán nem is olyan meglepő, hogy a férfi főhős a zenekar egyik alapító tagja, a basszusgitáros John Taylor.
[A brit banda 1981-ben jelentette meg első albumát, és sikeres karrierjüket sem a hullámvölgyek, sem a tagcserék nem törték meg azóta.]
A valódi, életrajzi elemeket is tartalmazó történet John Taylor életének két évtizedét mutatja be egy (teljes mértékben kitalált) barátság történetén keresztül. A zenekar inkább háttérként szolgál, a hangsúly a két barát kapcsolatára helyeződik, ugyanakkor bepillantást nyerhetünk a hírnév árnyékosabb oldalára is.